Van az a mondás, hogy a víz nem vár – és ez különösen igaz, ha este tízkor hívnak fel azzal, hogy eldugult a WC, és a család ott áll tanácstalanul. Aznap este éppen pihenni készültem, mikor megcsörrent a telefonom. Egy biztosító társaság keresett, akikkel régóta együtt dolgozom, de a nevüket most nem nevezném meg. Annyit mondtak: „Szabolcs, nagy bajban van az ügyfelünk, home assistance szolgáltatásban kért segítséget. Nem találtunk mást, aki ilyenkor, ilyen időben vállalná. Tudnál segíteni?”
Őszintén szólva, nem volt nagy kedvem elindulni este tíz-tizenegy körül, de tudtam, hogy a WC nem várhat reggelig. Megbeszéltük a részleteket, majd felkaptam a szerszámaimat, és indultam Szigetvárra.
Mikor megérkeztem, egy kissé fáradt, de nagyon udvarias házaspár fogadott. Rögtön láttam, hogy nem lesz egyszerű a helyzet: a WC kagyló repedt volt, ráadásul valami régi csemperagasztóba volt „beleültetve”. A kertben körbejártam, hátha találok egy tisztítónyílást, de sehol semmi. Felemeltem néhány csatornafedőt is, hátha onnan meg tudom közelíteni a rendszert, de azok sem vezettek a ház irányába.
Ekkor jött az ötlet: megkérdeztem, van-e pincéjük. Kiderült, hogy van, úgyhogy lementünk, és ott állt előttem a következő meglepetés – a gerincvezeték az álmennyezet fölött futott. Nem volt más választás, meg kellett bontani a csövet.
Amikor végre hozzáfértem, elővettem a 32-es spirált, rátettem a láncos kaparófejet, és nekiláttam a tisztításnak. Az ember azt hinné, hogy ilyenkor egyszerű szennyeződés, papír, vagy esetleg valami törmelék okozza a bajt. De nem. Ahogy dolgoztam a spirállal, egyszer csak egy keményebb akadályt éreztem. Pár perc feszültség után sikerült kipucolnom a szűkületet, és előkerült a probléma forrása: három darab négygolyós WC-illatosító állt be egy kanyarba, szépen egymás után.
Nemcsak megálltak, de ahogy összeakadtak, szinte „dugót” képeztek, és magukba gyűjtötték a többi szennyeződést is. Na, mondanom sem kell, a házaspár egyszerre lepődött meg és nevetett kínjában, amikor meglátták.
Ekkor derült ki a történet csattanója: a kisfiuk volt a tettes. Ahogy az anyuka fogalmazott: „Már gyanakodtunk, hogy hová tűnnek a WC-illatosítók… hát most kiderült!” A gyerek valószínűleg játékból bedobálta őket, és persze senki sem sejtette, hogy egyszer majd ekkora galibát okoz.
Végül visszaszereltem a csövet, elpakoltam a szerszámokat, és a rendszer újra tökéletesen működött. Bár a kagyló állapota miatt javasoltam a teljes cserét, az adott éjszaka a legfontosabb az volt, hogy újra használható legyen a WC.
Hazafelé vezetve azon gondolkodtam, hogy mennyire kis dolgokon múlik néha minden. Három apró műanyag illatosító, és egy egész család este nyugalma odalesz. Persze az is igaz, hogy ha a biztosító nem ragaszkodik ahhoz, hogy valaki azonnal menjen, és ha én nem vállalom, akkor másnap reggelig bizony szorult helyzetben lettek volna.
Ezekben a munkákban pont ez a szép: minden nap, minden hívás egy új történet, egy új kihívás. És bár nem mindig kényelmes este tizenegykor nekiindulni, a hálás pillantás és a megkönnyebbült sóhaj, amikor végül megoldódik a probléma – na, az mindent megér.
Vélemény, hozzászólás?